A mai próbanapló a délelőtti és délutáni próbába is betekint.
A rendező, Szikora János és a színészek egész nap a második felvonással foglalkoztak. Újabb lépcsőfokhoz érkeztünk. Ahhoz a ponthoz, amely akkor érkezik el, amikor a rendezésére szánt időnek a feléhez érkezünk. Ez annyit is jelent, hogy felgyorsulnak az események. A színpadon az Új Színház stúdiósai (Bardon Ivett, Georgiu Hermina, Kakukk Detti, Péter Barbara, Mendler András, Varga Ádám, Csuja Bence) és még...
Hans Castorp - Schruff Milán mv.
Joachim Ziemßen - Száraz Dénes
Hofrat Behrens - Hirtling István
Clawdia Chauchat - Nemes Wanda
Fräulein von Mylendonk - Takács Kati
Lodovico Settembrini - Almási Sándor
Leo Naphta - Derzsi János
Mynheer Peeperkorn - Gáspár Sándor
Dr. Krokowski - Vass György
Második hölgy, Elbeszélő - Sztárek Andrea mv.
Első úr - Széll Attila
Ede – Köleséri Sándor
A rendező először Mynheer Peeperkorn jeleneteit állította sorrendbe. A színpadon Gáspár Sándor, Schruff Milán, Nemes Wanda, Széll Attila, Köleséri Sándor, Sztárek Andrea és Hirtling István. Peeperkorn bejövetele fontos pont a készülő műben. Peeperkorn mély benyomást kelt Castorpban. Kezdetben teljesen érthetetlen számára, hogy Madame Chauchat hogyan vonzódhat ehhez a teljesen elmebeteg emberhez. Azonban kis idő elteltével Castorp is elkezd érdeklődni a férfi iránt, hasonlóan ahhoz a tömeghez, akik rögtön megérkezése óta ráakaszkodtak Peeperkornra.
Peeperkorn karakterét illetően sok kérdés merült fel. Ő holland pénzmágnás, aki közös kasszát kezel Madame Chauchat-val, új útitársával és egyben barátnőjével. Peeperkorn szerepe nem nagy a darabban, csupán néhány oldalon van jelen, de karaktere ez alatt végig uralja a cselekményt és a háttértörténéseket, háttérbe szorít mindenki mást, minden egyéb motívumot. Egyesek szerint alkoholista, mások szerint drogbáró és drogfüggő, de az is felmerült, hogy mindkettő egyszerre. Arról is beszéltünk, hogy Peeperkorn nem elmebeteg, hanem állandó delírium jellemzi, amihez csatlakozik némi skizofréniára utaló tünet is.
Peeperkorn dialógusaiban érzékelhető egy folyamat. Minél több alkoholt fogyasztott, annál érthetőbb, összefüggőbb mondatokat képes megfogalmazni.
Madame Chauchat csak néhány mondatot vált Castorppal erről:
Chauchat: Elragadó vagyok, ezt mondta.
Castorp: Mynheer Peeperkorn... Ezt mondta? Végig mondta? Befejezte a mondatot és meg lehetett érteni?
Mynheer mindenkire nagy hatást gyakorol, de Castorpot teljesen megbabonázza szavaival. Számára Peeperkorn az az isteni őserő, amely képes mindent és mindenkit maga alá gyűrni, aki még öregemberként is tud uralkodni. A zsarnokságot az ellenállhatatlansággal mesteri módon keverő igazi férfi. Példát mutat Castorpnak, hogy a betegséget is lehet királyi módon, elegánsan viselni!
Kis idő elteltével Castorpnak van lehetősége négyszemközt beszélgetni Peeperkornnal.
Még több alkoholért kiáltanak, és bár Peeperkorn már igen illuminált , egyre értelmesebb mondatokat fogalmaz meg, habár csak egy része szól Castorpnak, egy része valaki teljesen máshoz, aki nincs is jelen.
Settembrini féltékenysége érezhető Peeperkorn érkezése óta, eddig ő volt ugyanis Castorp szellemi mestere és most nagyon gyorsan elveszítette „tanítványa" figyelmét.
Settembrini: Az Isten nevére, mérnök úr, ez egy buta öregember! Mi a csudát akar tőle?
Castorp: Ez az ember minket zsebre tesz, gúnyt űz belőlünk, s valamivel csak jogot nyer erre. Mivel? Honnan veszi? Hatalma meddig ér? Biztos nem az egészsége vág minket hanyatt...
Settembrini: Ám legyen! Tisztelje csak ennek az érzelmi szélhámosnak a komikus hókuszpókuszait...
Peeperkorn környezetét az őrült, dionüszoszi tivornya látványát nyújtja. Szikora János a következő instrukciókat adta: „Magukon kívül vannak az elfogyasztott szerektől és az alkoholtól, igyekeznek a hölgyek részegen csábosak maradni, de már állni alig bírnak, annyira szédülnek, megkockáztatom, támasz nélkül nem is tudnának állni..."
Az Új Színház stúdiósai hangosan nevetnek és egymásba gabalyodva fekszenek a földön, minden oldalról átölelve Gáspár Sándort (Peeperkornt), aki értelmetlen monológja alatt kiszabadítja magát az emberek aló, majd mikorra már mindenki megtalálta egyensúlyát „az illumináltság szédületében", szabályosan visszataszítja a földre a hölgyeket csókjával, miközben Madame Chauchat laza mozdulattal átnyújt mosolyogva egy pohár italt Castorpnak.
Peeperkorn halála mélyen megrázza Castorpot. Ágya fölött állnak Behrens-szel, aki megpróbálja elmagyarázni, mi történt.
Behrens: Micsoda munka. Csak felsőfokon, csupán szuperlatívuszokban szólhatok. ....A kezéből vettem ki. Vigyázat! Ha bőrére cseppen, akkor égési sebet okoz, hólyagot.
Castorp: Mi ez?
Behrens: A szemüveges kobra fogazatának mechanikus utánzata. Érti? Ha a hátunk megett álló egzotikus felvigyázót kérdeznénk róla, bizonyára pontosan tudna válaszolni rá. Hatásának fulminánsnak kellett lennie, minden bizonnyal kínok nélkül rohanta le a fulladás.
A délutáni próbán Szikora János továbbra is a második rész jeleneteivel foglalkozott: Peeperkorn (Gáspár Sándor) jeleneteivel és Madame Chauchat (Nemes Wanda) Castorppal (Schruff Milán) való utolsó jelenetével, a délelőtti próba gyümölcsével. A délutáni próba a készülő darab végéről szólt, majd a teljes második részt ismételjük. A mai napon, minden szereplő jelen volt, a próbafolyamat olyan szakaszához értünk, amikor már mindenkire szükség lehet a színpadon.
A már lerendelkezett jelenetek közben zajlódó háttérmozgásokat, most tisztázza a rendezőnk a színészekkel.
Folyamatában haladunk, a délelőtti próba lezárása a Madame és Castorp utolsó beszélgetése, Behrens is (Hirtling István) a színen volt egy apró közös jelenet erejéig, A főorvos úr itt mondja el Castorpnak, hogyan érte el Peeperkornt a halál. Közvetlenül ezután Castorp egyedül ül a színpad közepén, egy nyugágyon hosszan monologizál a varázshegy csodáiról, majd Settembrini (Almási Sándor) kizökkenti őt álmodozásából és egy nagyon súlyos mondat hangzik el, amivel tökéletesen jellemzi a szóban forgó Varázshegy atmoszféráját... Ezzel folytattuk a délutáni próbát.
Settembrini: ...ez a táj nem álmodik, álomtalanságát az organikus élet tudattalan érzetei, meg nem érintik, az élők lélegzete itt nem könnyebb és nem nehezebb, mint a halottaké.
Ziemßen (SZÁRAZ DÉNES) jelenik meg a színen, bőrönddel kezében, holtsápadtan, betegen, szemmel láthatóan nem tett neki jót a „síkföld" levegője. Mire mondata végére ér, összeesik a szobaajtaja előtt. Castorp kétségbeesetten Behrenshez rohan, látva unokafivére ájulását.
Castorp már egy éve a szanatórium lakója, a műben és a regényben is több utalás van arra, hogy többek szerint, a szanatóriumban, ha megbetegszik valaki, azzal már nem is törődnek az ápolók vagy az orvosok. Egészen addig érdekes egy újonnan jött vendég, amíg beteg nem lesz ő maga is. Onnantól kezdve érdektelenné válik. Behrens ilyen nemtörődömséggel és ridegséggel utasítja rendre Castorpot. Ráadásul kegyetlen nyugalommal mondja el, hogyan fog meghalni Ziemßen, betegségének utolsó fázisának végén. Majd zárómondatként, elhangzik Thomas Mann életfilozófiájára utaló mondat, ami egyben A varázshegy fő igazságát is magába rejti...
Behrens: Sötétségből érkezünk, sötétségbe távozunk. Közben vannak mindenféle élményeink, de kezdet és vég, születés és halál szépen összeér, és nem éljük át.
Az utolsó jelenetben Castorp, búcsúját hallhatjuk a haláltól a betegségtől és a szanatóriumtól, végül pedig Behrens szólal meg, aki Castorptól búcsúzik.
Tíz perc szünet után Szikora János folytatta a próbát a teljes második rész megismétlésével.
Castorp, Settembrini és Ziemßen olyan betegeket figyelnek, akik mind a halál torkában vannak. Settembrini próbálja megnyugtatni Castorpot, hogy semmi értelme a haldokló betegekkel együtt érezni, mert az olyan túlzás, amivel a beteg nem tud mit kezdeni.
A haldoklók táncának közepén Naphta (Derzsi János) tűnik fel egy sakktábla mellett, máris leül vele szembe Settembrini, és kettesben folytatják a játszmát. Mind a készülő előadásban, mind a regényben előfordulnak rövid időre, Castorpra mély benyomást tevő emberek, de ezek mindig hamar eltűnnek. Nem sokáig esik róluk szó, viszont annál fontosabb szerepet töltenek be Castorp életfilozófiájában.
Naphta is egy ilyen szereplő, akit kiragadott Vera Sturm és Hermann Beil írók. Nincs egy-két jelenetnél hosszabb megnyilvánulása, de jelenléte fontos a mű egésze és Castorp szempontjából is.
Naphta és Settembrini ősellenségek, mind ideológiailag, mind filozófiailag, vallásilag, az élet majdnem minden területén.
Naphta: Humanitása mára csupán díszlet, álca, ízetlen klasszicizmus, merő szellemi unalom és borzalom ! Ásítok tőle... a forradalom minden ilyesmivel le fog számolni, jó uram.... Csupán a legradikálisabb szkepszisből, csak morális káoszból születik meg a feltétel nélküli, a szent terror, amelyre e kornak szüksége van!
Settembrini: Romboló, veszett kutya! El kell pusztítani"
Naphta: Még hallani fog rólam.
Naphta párbajra hívja Settembrinit, aki egy percen belül meg is jelenik két pisztollyal a kezében.
Választásra nyújtja Settembrini felé.
Naphta: Lépjen elő, uram, és lőjön!
(Settembrini a levegőbe lő)
Naphta: A levegőbe lőtt, uram!
Settembrini: Oda lövök, ahová akarok!
Naphta: Lőjön még egyszer!
Settembrini: Eszem ágában sincs. Magán a sor!
Naphta: Gyáva kutya!
(Naphta a saját fejébe lő)
